BAJTAI KORNÉL: BALKÁNI ÁLLATFARM – KIRÁLYOK ÉS SZOLGÁK

Mindeközben azzal kábítják magukat, hogy az istenadta nép, hozzájuk, elvakult szolgákhoz hasonlóan nem látja, hogy a király nemcsak meztelen, de esztelen is. Hiszen ez, abból a perspektívából, ahol ők állnak, pontosabban térdelnek és hajbókolnak leszegett fejjel, nem is látszik

[divide icon=”circle” width=”medium”]

A birodalomban teljes gőzzel dübörög a királyi igazságszolgáltatás. A hűséges csatlósok a zsoldosseregekre hagyatkozva – akiket bőségesen meg tudnak fizetni, hiszen legalább 50 milliárd aranypénzük van rá – elvégzik a piszkos munkát. A régi jó szokásjognak megfelelően, a királynak megadják, ami neki jár, cserébe mindenki a saját kis feudumában állíthatja fel a maga kis rögtönítélő bíróságát, ácsmesterei megépítik a bitófákat és már mehet is minden a maga olajozott menetében. Mindeközben azzal kábítják magukat, hogy az istenadta nép, hozzájuk, elvakult szolgákhoz hasonlóan nem látja, hogy a király nemcsak meztelen, de esztelen is. Hiszen ez, abból a perspektívából, ahol ők állnak, pontosabban térdelnek és hajbókolnak leszegett fejjel, nem is látszik. Annyit ugyan tudnak, hogy a szabómester már rég másik birodalomba vándorolt, hiszen ott megfizetik és megbecsülik a munkáját, de ettől tovább már nem jutnak, hiszen a királyné világosan megmondta nekik: aki gondolkodik, szintén bitófán végzi.

Úgyhogy mindenki csendben végzi a dolgát, minden reggel telefonon megkapják a napiparancsot és végrehajtják azt. Egy dologban azért előre gondolkodtak: minden tükröt leszereltek házaikban a falakról, hiszen szörnyű lenne, ha véletlenül bele kellene nézni. A legutóbbi választás befejezése óta pedig a király és a királycsinálók is szorgosan végzik a dolgukat. Igyekeznek mindenkinek fejét venni, állásából kicsapni, vagy, ami a legkívánatosabb, távoli országokba való távozásra bírni az elégedetlenkedőket. Onnan legalább nem tudnak visszabeszélni… Az ő bűnük, hogy másik jelöltet mertek támogatni, vagy pedig szóvá merik tenni, hogy a királyságban a nyomor az úr, a kiskirályok kegyetlenül megadóztatják, kisemmizik a népet, miközben ők maguk a kisemberek zsírján egyre kövérebbek, egyre nagyobb a pocakjuk meg a tokájuk.

A király a minap fogadást tartott híveinek, akik a kora reggeli óráktól kezdve gyülekeztek a belgrádi palota előtt és vártak türelmesen, étlen-szomjan, hogy bejussanak Őfelségéhez és elmondhassák gondjukat-bajukat. Az elé járult hívek pedig, miután meghallgatták a király monológját arról, hogy mindannyian valójában csak egy picsogó kórus tagjai, akik nem képesek boldogulni, mert semmirekellők és igazából csak a király az, aki keményen dolgozik és sokan ennek ellenére elégedetlenkedni mernek, már nem is adták elő panaszukat. Kezet csókoltak a királynak, készítettek egy közös fotográfiát, aztán elnézést kértek, hogy a drága idejét rabolták és elégedetten távoztak.

Forrás: twogoodears.blogspot.com

A király persze a provinciákban sem tétlenkedik. A birodalom áprilisban meghódított északi területein csatlósai javában dolgoznak, eltüntetik minden korábbi birodalom jelképeit, kitörlik a korábban többséget alkotó népek neves személyiségeit és helyükre sajátjaikat függesztik ki. Teszik ezt annak ellenére, hogy az említett nép még szép számban lakja ezeket a területeket. De nincs túlságosan nehéz dolguk, hiszen a kisebbségi népet képviselő csatlósok és zsoldosok nem tesznek semmilyen ellenvetést és szó nélkül megszavazzák a király és megbízottjai javaslatait. Így aztán a vajdasági provinciális parlamentben a tartomány jelképeinek lecserélését a domináns király címerére egy szó nélkül elfogadják. De a legészakibb provinciában, Szabadkán sincs a kisebbséget képviselő szenátoroknak semmilyen kifogásuk, hogy az egykori szabad királyi város díszpolgárává a király seregei által vívott háborúk koszorús költőjét kiáltsák ki. Annak ellenére sem, hogy a költő által megénekelt csatákban a király seregei az itt élő népek némelyike ellen harcoltak.

A király bizalmába fogadott kisebbségi szenátorok megadják, ami a királynak jár, cserébe viszont saját provinciáikban szabad kezet kapnak, hogy leszámoljanak az elégedetlenkedő dalnokokkal, színészekkel, újságírókkal és más gyülevész, naplopó seregekkel. Ezek folyvást a nép fejét tömik szabad sajtóról, igazságos társadalomról, becsületről és más haszontalan dolgokról szóló badarságokkal, arról igyekezvén meggyőzni őket, hogy nem normális dolog az, hogy az uraságok kíméletlenül megadóztatják esetleg még meg is fenyítik őket. Az egyik legnagyobb szájalót, Pétert ki is csapták munkahelyéről, hogy megtanulja a rendet és hogy ki is az úr a provinciában, ő azonban továbbra is mondta a magáét. Pedig nem kis bosszússágot okozott a derék királyi csatlósoknak, akik lányos zavarukban majdnem előbb kézbesítették neki a kicsapatásáról szóló ítéletet, mint az idézést. De szerencsére, csavaros eszüknek köszönhetően az utolsó pillanatban mégis a megfelelő sorrendben juttatták el a papirosokat a postakocsival Péterhez.

Ezt követően a nemzeti mini szenátus előtt szentesíteni kívánták azt a döntést, amely által a gyülevész újságírók többé nem szólhatnak bele, ki lesz a lapjuk főszerkesztője. Az ülés idejére azonban ezek a rebellisek, köztük persze a már említett Péter is, csavargó hordát hívtak a szenátus épülete elé és ott lármáztak mindenféle sípokkal, edényekkel meg miegymással. Sokan Én is Péter vagyok feliratú transzparenseket vittek magukkal.

A rögtönzött emelvényről semmirekellő hordószónokok intéztek beszédet az összegyűlt néphez. Viktor, egy másik lap főszerkesztője arról beszélt, hogy az egyik bizottságba beültetett zsoldos katona azt mondta az újságíróknak, hogy akinek nem tetszik, ami történik, az menjen el külföldre. Viktor pimasz módon visszaüzent a zsoldosnak, hogy sokan már elmentek a hozzá hasonlók miatt, az újságírók azonban nem mennek el, hanem küzdeni fognak minden törvényes eszközzel az igazukért, hiszen nem hagyhatják, hogy egy tollvonással lerombolják mindazt, amit mások felépítettek. És az újságírók holnap is tükörbe szeretnénk nézni, tette még hozzá a főszerkesztő. A csatlósok és zsoldosok ekkor összemosolyogtak: milyen jó, hogy minden tükröt leszedtünk odahaza – mondták egymásnak.

Péter is az emelvényre lépett ahonnan megint pimaszkodott az urakkal. Azt mondta, szeretne köszönetet mondani mindazoknak a gyáva és szánalmas embereknek, akik az ilyen és ehhez hasonló döntéseket kifundálják és előkészítik. Szerinte ezek az emberek gyávák, mert mindig a paravánok, falak és a maguk előtt tolt kis végrehajtók mögé bújva kotyvasztják kis mesterkedéseiket és szánalmasak, mert rettegnek a nyilvánosságtól, a szembenézéstől, a vitától és egyáltalán saját embertársaiktól. Ez itt nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete, tette hozzá.

A falakon belül ülő szenátorok, a zsoldos katonák és a csatlósok is felháborodottan hallgatták ezeket a szavakat. Hát mit képzelnek ezek a rebellisek? Tüzes vassal lesznek megégetve. Testüket Jovan Nenad szobrára, a Szentháromságra és a Gimnazista emlékművére fogjuk kitűzni, ahonnan varjak lakmároznak belőle, zúgolódtak a pimasz fenyegetés miatt.

Ezek tényleg nem fognak elmenni külföldre. Itt maradnak és a lapjaikban meg az ablakunk alatt fognak lázítani. Mind fel kell akasztani, mondta az egyik kisebbségi főcsatlós. Megszavazunk még egy-két dolgot, amit a király kér, például azt, hogy csak az állam nyelvén legyenek iskolák, színházi előadások meg hivatali ügyintézés és akkor talán erre is jóváhagyást kapunk, morfondírozott.

Ezeknek a lázadóknak elment az eszük. Mind bitófára kerülnek. Nem is értem, mi bajuk van. Nekünk itt mindenünk megvan, gondolkodott hangosan az egyik zsoldos katona, miközben lábujját nézte, amely kilátszott szakadt cipőjéből, az ablakon beesett az eső, mert üveget már rég nem tudott cserélni, majd kinyitotta a hűtőt és megállapította, hogy ismét nem lesz vacsora. De legalább szeret engem a király, mosolyodott el.

(A szöveg a Családi Kör 2016. július 14-i nyomtatott számában jelent meg)