BE KELLETT SZÁLLNI A RINGBE

„A vajdasági magyar politikum egy része a magyar társulat megszüntetésére, szétzilálására és ellehetetlenítésére tett kísérletet.“

Körülbelül 30 előadás során több mint 5000 néző látta a Szerbhorváth György drámája alapján színpadra állított Van valami bejelentenivalója? című darabot, melynek (egyetlen) szereplője és rendezője is Csernik Árpád, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésze, aki az évad végén a közönségdíjat is hazavihette.

Beszélgetésünk során nemcsak a darabhoz fűződő viszonyáról mesélt, hanem a társulat-politika-közélet háromszögében kialakult helyzetről alkotott véleményéről is.

A vajdasági magyar közéletben teljesen megszokottá vált együtt említeni ezt a három fogalmat — társulat-politika-közélet —, holott nagyon is távol állnak egymástól. Hogy látod, mióta vált ez ilyen hétköznapivá?

— Közhely, hogy a művész ne foglalkozzon politikával. Művészként talán azonosulni is tudok ezzel a szemlélettel, magánemberként azonban nagyon is határozott véleményem van a világról. Csernik Árpádnak ugyanis esze ágában sem volt politizálni, mígnem egyszer csak a politika kopogtatott az ajtaján, valaki (a Vajdasági SkaCcok blogon megjelent irományban) még azt is megfogalmazta, hogy Csernik Árpádot el kell innen üldözni, mert mérgezi a közéletet. Nem volt más választásom, be kellett szállnom a ringbe. A társulat sem szándékozott politikával foglalkozni, de az itteni közélet valahogy úgy alakult, hogy kénytelenek vagyunk a saját érdekeinket képviselni, hiszen a vajdasági magyar politikum egy része a magyar társulat megszüntetésére, szétzilálására és ellehetetlenítésére tett kísérletet. Választhattunk, hogy hagyjuk-e veszni azt az energiát, munkát, amelyet ebbe a társulatba közösen belefektettünk, vagy felvesszük a kesztyűt, és nekimegyünk a nálunk sokkalta erősebb ellenfélnek. Valahol itt kezdődött a mi közéleti, illetve politikai szerepvállalásunk.

Az említett szöveg ismeretlen szerzője elég rossz véleménnyel volt a darabról, szemben a vajdasági magyar színházi közönséggel, amelynek köszönhetően megkaptad az évad közönségdíját. Hogyan élted meg ezt az ellentmondásos helyzetet?

— Én pontosan tudom, hogy ezt a cikket ki és milyen célzattal írta — erről vannak információim, de nem tartom méltónak, hogy ebben az interjúban szereplejen az illető neve. Valóban ez volt az első olyan nyilvános lépés, amely ilyen intenzív, agresszív és aljas módon irányult a társulat ellen, de nem én voltam az első, és nem is az én kálváriám volt a legfontosabb ebben az ügyben. Valaki fejében megszületett egy forgatókönyv arra, mi kell hogy történjen a Magyar Társulattal. Csak később jöttünk rá, hogy egy elég összehangolt lépéssorozatot terveltek ki a társulat ellen. Aztán ki is derült néhány részlet, például: elhangoztak olyan ígéretek, amelyek szerint szabad kezet adnak egy új társulat szervezéséhez, magyarán, a társulat jelentős részét kirúgják. Itt most hosszú felsorolás következhetne azoknak a személyeknek és csoportoknak a nevével, akik/amelyek támogattak bennünket, akiknek/amelyeknek a segítségével ezt a helyzetet — egyelőre — sikerült megoldani. A művészeti vezető megválasztását Gyarmati Kata személyében jelentős győzelemként könyvelhetjük el.

Korábban te magad is tagja voltál a Vajdasági Magyar Szövetségnek, a társulat körüli mizéria után azonban kiléptél a pártból. Miért nem tudtál tovább azonosulni a VMSZ politikájával?

— Ennek a közösségnek kell hogy legyen egy erős politikai hangja, sőt kisebbségi közösségként még inkább szüksége van az érdekei képviseletére, hiszen sokkal kisebb a mozgástere. Azt gondoltam, kötelességem támogatni ezeket az erőfeszítéseket. Megdöbbenve tapasztaltam azonban, hogy néhány személy érdekérvényesítés helyett — egy politikai struktúra erejét felhasználva — a hatalmat magához ragadva destrukcióra — adott esetben a Népszínház tönkretételére — használja fel azt. Én ezzel nem tudtam azonosulni, és a véleményemet azzal is kifejeztem, hogy kiléptem ebből a politikai formációból.

Többek között a VMSZ elnöke és a társulat is jelen volt azon a megbeszélésen, amely után megjelent egy közlemény a VMSZ sajtószolgálata, majd egy cáfolat a társulat részéről. Ezek után a színház dolgozói nem kaptak értesítést a Népszínház elkészült épületrészének ünnepélyes átadásáról. Mit gondolsz, van összefüggés a két történés között?

— A közleményben a VMSZ sajtószolgálata olyan megállapodásokról tesz említést, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Mi ezt nem hagyhattuk szó nélkül, de ennek nem is tulajdonítok nagy jelentőséget. Hogy emiatt-e vagy másért nem akartak bennünket meghívni az átadásra, vagy egyszerűen csak megfeledkeztek rólunk, azt nem tudom. Én elmentem, és megnéztem az épületet, nagyon örültem neki. Várom, hogy belülről is elkészüljön, és lehessen ott dolgozni. Viszont a mi szerepünk túldimenzionálása sem volna szerencsés. A jelenlegi vajdasági magyar közélet krízishelyzetet él át. Ennek számos oka van: a közösség éppen hullik szét, rengetegen hagyják el a szülőföldet, nincs egy egészséges politikai párbeszéd, és mindezt a jelenlegi politikai csoportosulások sem tudják kezelni. Emiatt a közéleti viszonyok is rendkívüli módon megromlottak. Itt van a gondolkodó emberek felelőssége, és itt estünk mi csapdába. Mert megengedtük magunknak azt a felelőtlenséget, hogy kivonuljunk a közéletből. Én is azt mondom, hogy Csernik Árpádnak nem szabad és nem is kell politikával foglalkoznia, de menjen Csernik Árpád a fenébe, menjen mindenki, aki azután kezd el nyafogni, hogy egy-egy felelős pozícióba alkalmatlan ember került. És ennek a következménye ez a hallgatásos, fejleszegős közhangulat, melyből nekünk muszáj volt kitörnünk, mert nem tűrhettük, hogy ezt a színházat, amelyért éveken át embertelen körülmények között gürcöltünk, valaki lerombolja. Hogy itt maradtunk, annak nem elsősorban egzisztenciális okai vannak, hiszen a Magyar Társulat tagjai közül már mindenki kapott külföldi ajánlatot. Vállaltuk a sorsunkat, és továbbra is vállalni fogjuk, mert mindannyian felelősséget érzünk a délvidéki magyar közösség iránt, és szeretnénk, ha ez a közösség a jelenlegi elvándorlási tendenciák ellenére még nagyon sokáig fennmaradna.

Az utóbbi időben mintha több politikát csempésztetek volna a darabokba…

— Nem gondolom, hogy a színház független lehet a mindennapi élettől. A művészetnek fokozott szenzibilitással kell követnie a társadalmi folyamatokat, kritikusan szemlélnie, illetve kritikát mondania. Ha mindent lebontasz, akkor nagyjából az egész drámairodalom a reprodukció, a halálfélelem, a vágyak kielégítése és a bosszú kulcskérdései körül forgott az elmúlt csaknem háromezer évben. Ezek örökérvényű emberi kérdések.

Változott-e benned a darab az alatt az idő alatt, amely a bemutató, majd a cikksorozat óta telt el?

— Nekem ez az előadás egy mérföldkő — magam sem gondoltam, hogy ilyen fontos lesz az életemben. Mindig is egy ilyen stand up comedys, kabarészerű irányt képzeltem el magamnak: jóleső érzés, ha az emberek nevetnek, legalább addig a néhány percig boldogok. Ez volt az első alkalom, amikor egyedül álltam ki a színpadra — ez egy nagyon nehéz pillanat. Közben ezzel az előadással egy futóversenybe kerültem, melyet sajnos elveszítettem. Azt szerettem volna ugyanis, ha apám is megnézi ezt a darabot, mert valahol az apáknak szántam, de már csak az emlékének szentelhetem. Viszont továbbra is az apáknak játszom, hiszen mindenki — minden apa és anya — hős, mert a gyerekeit felneveli. Ez a legnagyobb feladat az életben, és ez a legnagyobb hősiesség, mert az ember köteles túlélni a családja miatt. Amikor kimondatott, hogy ezt az előadást nem szabad többet játszani, december 28-án azt gondoltam, egye fene, lejátszom. Sikerem volt, és úgy éreztem, ha többet nem játszhatok, akkor is nyugodt vagyok, mert színészként is bizonyítottam, ha másnak nem, magamnak, mivel egyedül ki mertem állni a színpadra. És amikor december 28-án azt láttam, hogy ez a darab valamiféle emblematikus előadássá vált, akkor azt mondtam a feleségemnek, hogy ha én többet nem léphetek színpadra, akkor is megkaptam ettől a közönségtől a legtöbbet, amit színész kaphat. Azt üzenem a délvidéki magyaroknak, hogy senkinek sincs szégyenkeznivalója az ősei miatt, mert a kisembernek nagyon nehéz túlélnie a történelmet, és aki ezt felelősséggel teszi, az már hős. Nem kell senkit a múltjával bántani, hanem mi, akik még itt maradtunk, integrálódjunk, és próbáljuk meg túlélni a XXI. századot.

Forrás: Gyurkovics Virág (Hét Nap)