A KÖDTISZTÍTÓK NAGY SIKERE: IRODALMI DÍJAS A CSANTAVÉRI TRILÓGIA

Annak ellenére, hogy a nyilvánosság számára még nem ismeretes, honlapunk még a hivatalos megjelenése előtt nagy sikert ért el. Nevezetesen: a helyi önkormányzat tevékenységéről szóló irodalmi pályázaton – melyet a Város Kulturális Tanácsa írt ki – a mi újságíróink kapták az első három díjat, így nemcsak jelentős mennyiségű pénzt kaptak, hanem, ahogyan azt számunkra a polgármesteri hivatalhoz közelálló forrás megerősítette, a Városháza összes tisztségviselőjének a szimpátiáját is. Igaz, a pályázatra minössze három szöveg érkezett, de ez nem csökkenti a mi hozzájárulásunk jelentőségét a látnoki projektum megerősítésében, amely a Köztársaság térről nézve soha nem hiányzik. Hiány, igazából, csak a polgárok megértését illetően van. Éppen ezért jelentünk meg mi, mint közvetítők a felelős látomás és a felelőtlen kétely között. Eldöntöttük, hogy díjként, nyájas olvasóink, a mi díjazott munkáinkat megosztjuk önökkel, hogy megjelentetjük mind a három díjazott művet.

Harmadik díjat nyert munka:

KÖZMŰVESÍTÉSI KIÉPÍTÉS VAGY KULTURÁLIS FELÉPÍTMÉNY?

(dráma két felvonásban)

Személyek:
TIBI (Csantavér Helyiközösség közgyűlésének elnöke)
JENŐ (Szabadka polgármestere)
JÓSKA (Csantavér lakosa, igazolványában József)
PETYI (Csantavér lakosa, Péternek keresztelve)
PIROSKA (Csantavér lakosa, Jóska házastársa)
IRCI (Csantavér lakosa, Petyi házastársa)
PISTA (Csantavér lakosa, a verekedés egyik résztvevője, aki a közművesítési számlákon Istvánként van nyilvántartva)
MÁSIK ISMERETLEN (ismeretlen személy)
ELSŐ ISMERETLEN (ő még ismeretlenebb)
BÖSKE (Csantavér Helyiközösség titkárnője, aki nem szereti, ha így szólítják, mert ő Erzsébet)
CSANTAVÉR HELYIKÖZÖSSÉG TANÁCSA ELNÖKÉNEK HELYETTESE
CSANTAVÉR HELYIKÖZÖSSÉG KÖZGYŰLÉSÉNEK ELNÖKE
(ők mindannyian statiszták)
ÉS MÉG KÖRÜLBELÜL 150 EMBER

Első felvonás
(első jelenet)

Csantavér Helyiközösség terme, zsúfolásig telten, amely ez alkalomból „naftácskával” felfűtött. A helybeliek a gyűlés kezdetére várva kommentálják az összejövetel okát.

JÓSKA: „Te, Petyi, tudod, hogy miért hívtak minket?”
PETYI (érdektelenül): „Fogalmam sincs. De biztos, hogy fontos, ha már Böske két-három alkalommal is hívott telefonon.”
PIROSKA (bizalmasan): „Én Ircitől hallottam, mikor a tejet vittem, hogy valamilyen pénzek lesznek.”
IRCI (előbb szemrehányóan, majd megvetéssel): „És akkor csodálkozol, hogy pletykásnak mondanak? Azt hittem, hogy neked bizalmasan elmondhatom, de te terjeszted, akinek csak tudod!”
PIROSKA (fellobbanva): „Ki beszél nekem pletykásról meg terjesztésről! Hát Tornyosig tudják…”
PETYI (egyszerre érdekelt, elvörösödött, izgatott és dühös): „Mit tudnak?”
PIROSKA (hőkölve): „Én semmit sem tudok. Jobb, ha ezt a tiedet kérdezed.”
PETYI (Ircinek): „Miről beszél ez?”
IRCI (elpirosodva): „Fogalmam sincs. Bizonyára nem múlt el a haragja amiatt, amiért tegnap este összeveszett Jóskával.”
JÓSKA (durván): „Neked jobb lenne, ha a saját dolgaiddal törődnél, te liba!”
PETYI (erőszakolt nyugalommal): „Jóska, neked meg jobb lenne, ha vigyáznál, hogy kit nevezel libának.”
JÓSKA (még erőszakoltabb nyugalommal): „De te akkor, dugaszold be a csőrét ennek a tiednek!”
PETYI (most már nyíltan mérgesen): „Jóska, ne szarj, nehogy kapj a pofádba.”
JÓSKA (rátámadva Petyire, Pistára löki): „Az anyádat, ki kap?”
PISTA (felállva, kalapot téve): „Ej, ti ketten, egy kicsit lassabban.”
JÓSKA (Pista orra közepére ütve): „Mit kicsit lassabban? Nézd a saját dolgod!”
PISTA (Jóskára rontva, még két-hármat ledönt): „Ó…. az anyádat…”

(Általános zavargás lesz úrrá: ki kit ér, azt üti, káromkodás, sivítás…
Pár perc múlva beront a rendőrség, és rendet tesz.)

(második jelenet)

Jóska úton a falu felé

Csantavér Helyiközösség terme, továbbra is zsúfolásig telten, csak most megváltozott képpel. A székek mindenfelé szétdobálva, egy ablak kitörve, az emberek kivörösödött arccal, ziláltan, a ruházatukat igazítva, egyesek másokat fenyegetve. Együtt jön be Tibi, a Helyiközösség Közgyűlésének elnöke, az ő helyettese, a Tanács elnöke és az ő helyettese.
TIBI (mérgesen): „Uraim, cseeend, cseeend. Pompás bevezetőt csináltak a ma esti gyűléshez. Úgy verekszenek, mint részegek a vásárban az énekesnőcske körül.
Az emberek mogorván, de hallgatnak.
TIBI (látva a nyugodtabb atmoszférát, enyhít a hangnemen): „No, hagyjuk ezt most. Emberek, megbízható forrásból megtudtam, hogy erre az évre lényegesen több pénzt fogunk kapni, mint eddig. Nem tudom pontosan, de úgy gondolom, hogy majdnem 32 millió dinárról van szó. Hát, mivel ez rengeteg pénz, és mivel tele vagyunk közművesítési problémával, összehívtam önöket, hogy megbeszéljük az elsőbbségek meghatározását, illetve, hogy mit gondolnak, mi a legfontosabb, amit meg kell tenni, illetve, hogy mire költsük el azt a pénzt.”
A terem egyszerre megélénkül. Mintha mindannyian elfelejtették volna, hogy mi történt tizenöt perccel előbb. Egymás között beszélnek, többé nem hallgatják az elnököt.
TIBI (az asztalt verve, kiabálva): „Cseeend, cseeend! Hát maguk emberek, vagy mar… nem tudom, mi? (rövid szünet után ismét megenyhült hangon) Tudom, emberek, hogy maguk közül mindenki tudja, hogy mi a leghalaszthatatlanabb, de gyerünk, beszéljük meg, hogy mit tudnánk megoldani, ami általános érdek. Ezért, ha van mit ajánlaniuk, kérem szépen, civilizáltan jelentkezzenek szót kérni. Parancsolj, Petyi.”
PETYI: „Közismert, hogy az egyik legnagyobb utcában lakom, amelyben nincs sem vízvezeték, sem szennyvízelvezető. Azért a pénzért biztosan tudnánk tenni valamit, és az mellett még más célokra is maradna. Igaz, sem az út, sem a gyalogút nincs fényes állapotban, hát…”
JÓSKA (megszakítva őt): „Hát ne mondd! Ti, a központból, csak a saját érdeketeket nézitek. De az, hogy az én unokáim, ha esik az eső, otthontól az iskoláig gumicsizmában mennek, az semmi? Hát elsőbbséget, talán, a külvárosi utcák és gyalogutak élveznek. Elég volt abból, hogy csak a központba fektetnek, mi meg mindig mint a tizenharmadik kismalac.”
A terem nagyobb része hangosan helyesli Jóska szavait. A másik része nem egyezik ezzel. Újra hangzavar keletkezik.
TIBI (ismét az asztalt verve): „Én tényleg nem tudom, hogy ma mi van magukkal. Hogy ez a hangzavar ne ismétlődjön meg, azt ajánlom, hogy egy kicsit gondolkodjanak el a közérdeken, ne csak az egyénin. Például, az orvosi rendelőnk sincs a legjobb állapotban, a Tűzoltóotthon sem dicséretes. Tessék, Jóska.
JÓSKA: „Egyezem én a közérdekkel, de amiatt az én unokáim mindig nedves lábbal jönnek haza. És…”
PETYI (megszakítva őt): „Hát itt a te elnököd. Már mióta van hatalmon, és mit kaptunk mi itt, Csantavéren? Semmit! Ez azért van így, mert senki sem szereti a korcsokat!”
JÓSKA (fellobbanva): „Nézd, kérlek, ki beszél korcsokról! Hát Tito elvtárs idejében ki jelentgette a Bizottságnak, hogy a Párt mely tagjai ünneplik titokban a karácsonyt? Ki árulta be a rendőrségnek, hogy a Zvezda : Ferencváros mérkőzést ki nézte Pesten, annak ellenére, hogy Belgrádban játszották? Hát te, akkor elfelejtetted, hogy tudsz magyarul, de a szerbet meg a mai napig sem tanultad meg. Basszon meg a Kásztor.”
PETYI: „Basszon meg téged a Csalának, aki az irodájában ma is Tito képét tartja. Ha nem lett volna nektek a „lakatosotok”, ma is szegény ördögként szolgálnátok napszámosként. Hanem, a tieid, mindjárt a „felszabadulás” után sorbaálltak földért, melyet a gazdagoktól és becsületesektől raboltak el.”
JÓSKA: „Hát ez nem normális! Hát jó, kinek a lakásában élsz, és hogyan vásároltad meg? 20 márkáért, mégpedig úgy, hogy a „vöröset” felcserélted a „templomira…”
PETYI (végigvágva rajta): „Ó… az anyádat…”
Ismét zavargás támad, de most kicsit több renddel. Verekszenek a csingágóiak, a szőlősoriak és a Sáros utcaiak, ahogyan a kásztoriak és a csalánakiak is. Akik között az egyikek is, a másikak is, három csoportban vannak. Egyedül két ismeretlen, masszív, rövidre vágott hajú light öltönybe öltözött alaknak sikerült valahogy elkerülni a verekedést. Rövid sugdolózás után, az egyik az ajtó mellett marad, a másik kimegy az utcára.

MÁSIK ISMERETLEN (telefonál): „Áááá, főnök, minden elismerésem! Milyen szimata van önnek, hát ez a vámra való. Valóban volt szó a pénzről… Mit csinálnak?… Hát verekszenek, már másodszor. Mi azt hittük, hogy unalmas lesz, pedig: kitűnő szórakozás, mint a színházban. És még ingyenes is! Gratulálok!”

Második felvonás
(első jelenet)

Csantavér — Színház, kilátásban

Jenő polgármester irodája. Valaki kopogtat. Annak ellenére, hogy semmit sem csinál, a polgármester szándékosan nem válaszol. Az ismételt kopogtatásra mondja a polgármester, hogy: „Szabad.”
JENŐ (az óráját nézve): „Tibi, minden elismerésem. Te, ahogy gondolod, azonos rangban vagyunk, de jogod van 14 akadémiaira.”
TIBI: „Nem, polgármester úr, hanem a sorompó le volt engedve, és hát…”
JENŐ (őt megszakítva): „Hagyd most a sorompót, nem azért hívtalak, hogy a vonatokról beszélj. Hanem, hallom, hogy tegnap kitűnő bulit csaptatok. Ha nem járok közbe a Pucáljnál, a feleséged ma neked is vinné a zárkába a cigit.”
TIBI (megszégyenítve): „Én nem vagyok bűnös, hanem az a Petyi, meg az a Jóska. Úgy verekszenek, mint John Wayne és Bert Lankaster, meg aztán, az az ő összeröffenésük és pletykásaik. Egyszerre kétszer is, mint a Vadnyugaton.”
JENŐ (rövid időre belemegy a vitába): „Igen, hallottam. Hanem az a Jóska, a helyi párt tagja a helyi Kulturális Bizottságban? Szép, szép. Hát, ti, mintha gyertyával kerestétek volna, hogy a legrosszabbak legyenek tisztségviselők.”
TIBI (megszakítva a polgármestert, csökönyösen): „Hát ha már a legrosszabbak tisztséget betöltők témánál vagyunk, önöknél sincs hiány. Itt van, például az, akit Mira Kász… nak neveznek…”
JENŐ (őt megszakítva): „Ne beszélj te nekem mirólunk. Talán mi tudjuk a legjobban, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Tőletek eltérően… (belátva, hogy felesleges vitába elegyedett, amely számára is lehet kellemetlen, egyszerre ravaszul megkérdezi) De neked eszedbe sem jutott, hogy tegnap egyáltalán miért kerülhetett sor a verekedésre, meg miegymásra, meg, amiért ma a falu megosztott?”
TIBI (nem értve): „Nem.”
JENŐ (erőfölénnyel): „Hát gyere, kérlek, mondd meg te nekem, egyáltalán, hogy került sor lakossági közgyűlésre, és ki hívta össze?”
TIBI (még mindig értetlenül): „Hát én.”
JENŐ (élvezve erőfölényét): „De miért, kérlek szépen?”
TIBI (továbbra is „az igazát” mondja): „Hát én azt hallottam, hogy ebben az évben Csantavér is valami pénzhez jut, hát, hogy…”
JENŐ (megszakítva őt, hangját felemelve): „’Én hallottam’, ’én hallottam’! Hát ki vagy te, hogy egyáltalán ilyen valamit hallj? Ki ad neked bizalmas információt arról, hogy mi történik a helyi önkormányzatban?”
TIBI (felébresztett önbizalommal és büszkeséggel vegyesen): „Hát, ha ön, polgármester, nem tudja, hogy honnan szivárognak ki az információk, én vagyok az utolsó személy, akinek erről önt tájékoztatni kell.”
JENŐ (sértődötten): „Jól van, jól van, ezt majd még kivizsgáljuk… (megint támadva) De honnan neked, kérlek szépen, a jog, hogy elosszad azokat az eszközöket, melyek nem is a tieid?”
TIBI (nem büszkeség nélkül): „Nem mondom én azt, hogy azok az eszközök az enyémek, hanem a Helyiközösségé! Azért is hívtam össze a polgárok gyűlését.”
JENŐ (most már dühösen): „Vigyázz, kérlek. Az úr azt hiszi, hogy azok az eszközök a Helyiközösségé! Nem, drágám, azokkal az eszközökkel a Város rendelkezik, és az is intézkedik róluk.”
TIBI (ugyanazon a hangnemen): „Hát, a csantavériek is ennek a városnak a része. Talán ők is hozzájárulnak a büdzsé feltöltéséhez. Ha töltik, akkor talán joguk van arra, hogy valamit vissza is kapjanak.”
JENŐ (nyugodtabban): „Hát kaptok is vissza.”
TIBI (meglepetéssel és kíváncsisággal vegyesen): „Hogyan?”
JENŐ (most már félig barátságosan): „Hát úgy, hogy az a 31 millió 600 ezer dinár a Színház kiépítésére lesz hasznosítva.”
TIBI (mintha nem jól hallotta volna): „Színház?”
JENŐ: „Igen, színház. Látod, mi tudjuk, hogy a ti Kultúrotthonotok siralmas állapotban van. Azt is tudjuk, hogy a kulturális élet alacsony szinten van. Tudjuk, hogy a fiatalok hajnalig kávézókba lődörögnek, vagy a Városba, a Suplyák Citybe, Zentára mennek, vagy mit tudom én. De azok az idősebbek is, bizony, nem emlékeznek már pontosan, hogy mikor is láttak valamilyen színdarabot. És képzeld el mindezt egy helyen. Nálatok, Csantavéren. Fiatalok és idősek tódulnak az előadásokra, képzik magukat, kulturálisan felemelkednek… Ahogyan mondanák: ’A terem fűtött, a sank dolgozik’”
TIBI (tompán): „Tudom, tudom. De az emberek vízvezetéket kérnek, aszfaltot, jobb orvosi rendelőt. A kultúra, mégis, ahogy régebben mondták, ’felépítmény’. Istenem, Csantavéren színház! Hát még az, Szabadkán sincs befejezve.”
JENŐ (fölidegesítve): „No, nézd, barátom! Vagy ráálltok, hogy ezeket az eszközöket az említett célra adjuk, vagy átirányítjuk egy másik faluba. A mesének vége .”
TIBI (leverten): „Hát, ha így van… Csak, hogyan fogom az embereknek elmagyarázni…”
JENŐ (elégedetten): „Így, és semmiképpen másként. Az emberek miatt meg ne aggódj, van nekünk tájékoztatási szolgálatunk. Majd megtaláljuk a módját, hogy meggyőzzük őket arról, hogy mi nekik a legjobb.”
(Tibi szó nélkül elmegy)

(második jelenet)

A polgármester irodája. Jenő egyedül, telefonál.

JENŐ (nem észrevéve, hogy a mobilján nem kapcsolta ki a hangszórót): „Böske, minden elismerésem! Fogalmad sincs arról, hogy mennyit segítettél! Jó, hogy azt a két maflát elküldtem hozzátok, hogy a helyszínről tájékoztassanak, hogy miről van szó. Légy nyugodt, hogy erre tekintettel leszek.”
BÖSKE (büszkén): „Mindig szolgálatára, polgármester. Hát, ha már ennél tartunk… Tudja azt az én sógornőmet… Azt, azt, a feketét, Esztikét. Ő már egy éve befejezte a mesterképzést, és itt van, otthon ül. Pedig okos és szorgalmas. Hát, ha itt lehetne valamit… És tudja, mondtam már Magának: én nem Böske vagyok, hanem Erzsébet.”
JENŐ (elmélázva): Igen, igen. Hadd lássam, mikor is vagyok szabad… No, hívjatok a napokban. De Böske, ne felejtsétek el.”

VÉGE

[clear]