SZERBHORVÁTH GYÖRGY: CSAK EGY KIS PÁNIK

(Téglagyár) Véletlen, de Szabadkán a menekülők ideiglenes táborává az elhagyatott téglagyár vált. Nincs szögesdróttal körülvéve, a hatóságok sincsenek jelen, jó, ha kinéznek. Régi kútból húzzák fel a vizet, ami biztosan nem tiszta. Önkéntesek hordják az ételt, néha még egy babgulyás is összejön. Olykor orvos is akad. Innen indulnak aztán tovább. Az juthat eszünkbe, hogy szintén téglagyárak udvarain gyűjtötték össze zsidók tízezreit 1944-ben, onnan szállították őket Auschwitzba.

(A szerb kalauz) Megkapta a maga 15 percnyi hírnevét Vladan Risztity. A szerbiai köztévé pár perces beszámolóját átvették más szerbiai és magyar(országi) csatornák is. Klasszikus riport: a főleg albánok lakta, első délszerbiai város, Presevo vasútállomásán pislákol a lámpa. Télikabátban alszanak a kupékban a menekültek, elrejtik arcukat. A kondukter nyilatkozik, milyenek a szírek: „a nagy rohanás közepette még a gyerekeiket is elfelejtik”. Két gyerekről beszélt, megállították a vonatot, tán vissza is tolattak, a gyerekek meglettek. Zavaros a sztori – persze, menekülés közben simán szétszakadhatnak a családok. Az egyébként korrekt riport Vladan Risztity fejcsóválása révén végül mégis azt sugallja: lám, ilyenek ezek a menekültek, csak magukkal törődnek, a gyereket elszórják… Pedig jól tudjuk, a muzulmánoknál, az araboknál a gyerek, a család a legnagyobb szentség, és a natalitás sem kicsi. Pont azt csinálják, ha hagyják őket, amit „mi, magyarok”, „mi, európaiak”, „mi, keresztények” akarunk. A többségében szekularizált Európában istenről hadoválnak, miközben épp ők azok, akik aztán már Szabadkáról újra gyalogosan útra kelve előbb közösen imádkoznak.

(Próféták) A nagy vízióknak, botrányoknak se szeri, se száma, lásd akár a Houellebecq körülit. Sokan ütnek az asztalra, hogy Európa iszlám kontinenssé lesz, hacsak… A jóslatok aztán vagy bejönnek, vagy nem. Kosztolányi Dezső 1909-ben írta Belgrádi képek című írásában:

„Hajnali hat órakor a vonatból még egyszer látom Belgrádot. Az ablakon most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van rajta. Valamelyik utas levette a gyémántgyűrűjét, és az üvegre nagy, értelmes betűkkel – magyarul – rákarcolta:

– Háború lesz.”

Mauro Guglielminotti / BuenaVista*Photo

Kosztolányi ugyanazon a vonalon utazott, mint amelyen a szerb kalauz szolgál. Közben elhaladt falunk mellett, ahol ma már élnek muzulmánok, hodzsájukkal, az iskolában van halal uzsonna, az utcánkban kis dzsámi. És épp velük nincs baj úgy általában.

(Új kerítések) Három házzal odébb összedöntöttek egy régi vályogfalú házat, nő a gaz. De gondosan körbekerítették szögesdróttal. Ellopni csak azt lehetne. A szembeszomszéd téglafalat húzott, pedig a ház szorulna renoválásra – a fal tetejére a betonba üvegcserepeket szórt. Többe van az egész, mint a pár éves haszon lesz, de a páni félelem, a bizalmatlanság uralkodik el.

(Ha élne) Ma Victor Klemperer biztosan folytatná A harmadik birodalom nyelve című napló-könyvét, melyben a náci nyelvezet eluralkodásának folyamatát írta le. Döbbenetes, hogy a menekültek most ugyanolyan jelzőket kapnak, mint anno a zsidók, cigányok, szlávok. A szírek túl gazdagok és képzettek (honnan a pénzük?!), mások büdösek, koszosak. Szegények, mert nem léhűtő munkakerülők (majd itt közmunkások lesznek!). Azért jönnek ide, hogy elvegyék, ami a miénk. Az életlehetőséget. De a nőinket is. Betegségeket terjesztenek, korcsak, civilizálatlanok. Más a kultúrájuk, azaz nincs is kultúrájuk. Semmi helyük Európában.

Ez már népvándorlás, mondják. Mintha minden szír megindult volna (az országon belül van a legtöbb menekült). Mintha egész etnikumok indulnának meg. Vagy minden muzulmán. Akik mind egyformák. Fiatal, tehetséges történész viccelődik, hogy Debrecenben a lázadó iszlámisták „Allah akbar” harci kiáltásokat hallattak (a sajtó szerint „lázadtak”). Csak hát az nem az, jelentése: Isten a (leg)nagyobb. Eközben egy őrült amerikai prédikátor azt követeli, hogy a nők ne mondhassák szex közben, hogy „Istenem”.

A menekültből illegális bevándorló lesz, noha menekültként jelentkezni a hatóságoknál lehet úgy is, hogy legálisan érkeztél (útlevéllel), vagy átszöktél a határon. A migráns szó negatív konnotációt kap, noha a vándorlás az emberiség alapjellemzője. Hányan migráltunk csak Budapestre? A megélhetési bevándorló kifejezés értelmezhetetlen, mindenki (meg)él­ni akar, nem halni. Magyarországra érkeznek nyugdíjasok, ösztöndíjas diákok is. Aki nem EU-tagállamból érkezik, munkavállalási, majd tartózkodási engedélyt kell kérnie. Ha van magyarországi, illetve EU-s jelentkező, nem kaphatja meg az állást. A menekült státussal már lehet dolgozni. Menedékesként azt sem lehetett, direkt tilos volt. Most persze variálnak, majd a közmunka, az!

Még nem lopnak, nem agresszívek, de benne van a pakliban! Eluralkodik a feltételes mód a veszélyhelyzet fokozására. (Rossz) történelmi példákat hoznak, mindenki óvatos, de merészen okos is: majd meglátjátok, én megmondtam előre!

Érdekes párhuzam a régi időkkel, hogy a vajdasági magyarok részéről ott tűnik nagyobbnak a gyűlölködés, ahol nem is láthattak menekülteket.

(A jó menekült…) a közmunkás menekült. A megvetett, mindennek elmondott menekültek Szerbiában a tavaly májusi árvízi katasztrófa idején lapátot fogtak, gátat építettek (a törvény szerint erre kötelezhetők is rendkívüli helyzetben). Sajtókuriózummá váltak mint élmunkások, példaképként állították őket a nagyvárosi kávézókban sziesztázók elé. Majd visszamentek a táborokba, azóta is újra fellobban a menekültellenesség. Pedig Szerbiában a legtöbb hivatalos menekült vagy „internálisan széttelepített” – szerb. Vagy még negyvenezren élnek ideiglenes szállásokon, minden remény nélkül. Számuk csökken, aki tud, emigrál, és hát a természet is végzi a dolgát, a halál besegít a jobb statisztikába.

(Két vécé) Magyarkanizsán szerb miniszter erősíti meg a helyi vezetők kívánságát: nem lesz menekülttábor. Viszont tervezik (!) két mobilvécé beállítását a rendőrség udvarába (már a szarást is rendőrségi felügyelet alatt végezhetik). Közben kezdődött a Kanizsafeszt – az egyik fellépő a Végállomás nevű együttes.

Mauro Guglielminotti / BuenaVista*Photo

(3×) 1992-ben érkeztem először legálisan Magyarországra, az állam fizette tokkal-vonóval egyetemi tanulmányai­mat. Ám a tartózkodási engedélyt megszerezni évente valóságos tortúra volt: hét-nyolc órás várakozás a határon túli sorstársakkal. Így ismertük meg egymást. 1999. március 23-án is legálisan érkeztem, a Sziveri-díjért jöttem Pestre. Másnap kezdődött a NATO-bombázás. A szerb vámosnő megkérdezte: hová? Irodalmi díjért. Ó, gratulálok! A magyar rendőr ezzel szemben az után érdeklődött, van-e menettérti jegyem. Volt, óvatosságból – a szerbek miatt – azt vettem. Menedékjogot kértem, de csak befogadott lettem, azaz nem dolgozhattam, útlevelem bevonták. Titkosszolgálati kihallgatás, orvosi vizsgák, mint 92-ben. Tortúra, megaláztatás. Harmadszor 2007-ben jöttem. Fél évig tartott, amíg megkaptam a munkavállalási engedélyt. Aztán letelepedési engedélyt kértem – az a határon túli, akinek nem volt nagy jövedelme, ebben nem is reménykedhetett, a munkavállalásiban sem. Titkosszolgálati meghallgatások, beszervezési kísérletek. Arra hivatkoztam, én a nyilvánosságban élek. Végül a régi törvény szerint lettem állampolgár. Jegyezzük fel: nem Orbán–Pintér az illiberális, brutális menekült- és bevándorláspolitika kitalálója. Ugyanazt alkalmazta már Boross Péter (Antall Józsefék még nem!), Horn és Kuncze belügyér, Gyurcsányék. Azaz a rendszerváltás óta is a hatalom menekült- és bevándorlóellenes, mindenki gyanús. 2010 óta csak a magyar nem (kivéve, akinek sok pénze van). A hivatalnokok többsége, ez a tapasztalatom, megalázza a kérvényezőt. Amikor ismerőseimet kérdeztem, hogy csinálták, törvényszerű volt a hárítás – nem akartak visszaemlékezni arra, mikor hová kell menni, mit kell beszerezni, mondani.

(Nyelvi problémák) Bemegy négy közel-keleti a királyhalmi pizzériába, csirkés feltéttel kérnék a kaját. Angolul. Nem megy. A magyar pincérnő miért tudna angolul? A szerbiai településen szerbül sem tud. Ha arab vagy, és Szerbiába jössz, tanulj meg magyarul. És semmi aperitif? A vicc szerint a szír kerítésszaggató pálinkát kér a kocsmában, úgy indul neki a határnak.

(Lubickolás) Az effajta helyzetben a médiamunkások lubickolnak. Egy menekültre három sajtós jut. De a humor is feléled. Hogyan hasznosítsuk a kerítést? Futóbabot kell ültetni, a karókhoz paradicsomot kötni. Komlót. Vagy ami tüskés, még inkább visszariaszt: málnát, piszkét.

Az operatőrök fantáziája nem túl nagy. Klasszikus képek: parkban, a padon alvók. Hátizsákok, ásványvizesflakonok. Apja mellett nevetve szaladó gyerek. A kiegyensúlyozottság miatt: csapzott hajjal, anyja nyakában szendergő kislány. A győzelem jelét mutató tinédzser. Sánta öregember. Angolul tudó egyetemista. Mobiltelefonozó menedzsertípus.

(A dróton túli magyarok Face-kommentjei) Ha nem élsz Szerbiában, mit beszélsz ide a kerítésen túlról? (Pedig épp szülőfalumban vagyok.) – Ezt a neoliberálisok csinálják. Fogadj be te öt-hat menekültet! – Én mindennap velük utazom a buszon, hát, komám… – Ausztráliában vagyunk mink, mindenféle népek meg az az 1 százalék iszlám, csupa bűnöző banda. – Azért nem véletlen ez a menekülthullám. – Az USA hozza őket ide hajóval. – Ezeknek segíteni? Gyűjteni? Amikor jobb a cipőjük, mint a miénk? – Ezek bankkártyáról vesznek fel pénzt!

(A paradoxon) Orbán tanítványa, követője, Pásztor István, a legerősebb vajdasági magyar párt és a tartományi parlament elnöke támogatja a kerítést. Pedig ha felépül, az ő ludasi haciendáján is letarolhatják a veteményt az ott ragadtak, odalesz a pálinkának való gyümölcs. A vajdasági magyarok hangadó része is menekültellenes – a félelem részben érthető a ’90-es években idetelepített szerb menekültek, majd a később érkező, gyakran Németországból visszadeportált muzulmán, albán nyelvű romák, egyiptomiak miatt. A munkát nem vették el a szerbek sem, mert nem volt, de… A muzulmánokkal sincs baj, de… A menekültek sem lopnak, de… Ki garantálja, hogy nem dézsmálják meg az utcákon az almafát? Még jó, hogy idén alig van sárgabarack.

Mauro Guglielminotti / BuenaVista*Photo

(Még egy kis pánik) A szerbiai bulvársajtó hagyományosan nacionalista, szenzációhajhász, minden bosnyákban, albánban, muzulmánban mudzsahedint, vehabitát, al-kaidást lát, a nemrégi macedóniai csatát is a számlájukra írták. A nem szerb menekültek témája is központi téma négy-öt éve. A tervezett menekülttáboroknál barikádokat építettek a polgárok. Volt, ahol felgyújtották a barakkokat. Falragaszokon hirdették: a menekültek agresszívek, lophatnak, fertőzhetnek, megerőszakolhatják a nőket, odaszarnak mindenhová (mert nincs klozet). Mindig feltételes módban írtak és írnak. De így ír olykor a (vajdasági) magyar sajtó egy része is. A hangzatos cím szerint mindenféle egzotikus nyavalyát hozhatnak be. A megszólaló szakértő a végén elmondja, egy esetről sem tudnak, az meg normális, hogy a hosszú út során a cipő feltöri a lábukat. Lopásról sem tudni, de a veszély óriási. Igaz, hogy megtöltik a szállodákat, ételt, vizet vesznek, mobilkártyát, ruhát (még erre is van pénzük! – gyanús). Ám amikor egy 17 éves horgosi fiatal késsel fenyegetve kirabol egy szírt, az kis mínuszos hír. Bagatell. Az újságíró betartja a szabályt: nem írja le a horgosi nevének még az iniciáléit sem, de a nemzetiségét sem. Vélhetően magyar vagy roma. De hogy szírről van szó, azt megtudjuk. És hogy ötszáz eurót vett el tőle a rabló. Aki meg itt ötszáz euróval flangál, hát az vessen magára. Nekünk annyi sincs, és még ő a menekült?

(Jönnek a fegyveresek) Pedig köztünk vannak. Az USA után itt jut egy főre a legtöbb lőfegyver, jó része illegálisan, a háborús időkben került ide. A kis Tisza-parti magyar falu, Martonos két hónapja amiatt került fel a térképre, hogy fia lagzija után az ittas, a házassággal nem egyező, szerb nemzetiségű apa lelőtte a magyar menyasszonyt, tőle már elvált magyar feleségét, annak szüleit. Mivel a fiú is migrált volna ifjú felesége után Franciaországba. A rendőrség korábban visszaadta az apának a fegyvereit, noha már voltak ügyei. Az ügy egy hét után lekerült a címlapokról, hasonló esetek történtek. Az apa állítólag megjárta a frontot huszonéve, vért látott, esetleg maga is ölt. Ha igen, szinte bizonyos, hogy ún. Vietnam-, azaz poszttraumatikus szindrómája volt. De nem, nem a fegyverek száma, a családon belüli erőszak tolerálása a baj, hanem hogy esetleg, netántán iszlám terroristák szivárognak be. A koszovói csata emléknapja körül három napig verték félre a harangokat, hogy ezek biztosan robbantani fognak. Nem robbant semmi, a női kosárlabdázók megnyerték az Eb-t Pesten, de a magyarok – nem véletlen, hogy pont most – olyan szerb zászlót húztak fel az árbocra, amelyen nem volt ott a címer.

Eddig arról sem hallottunk, hogy a magyar szervek a menekülők közt lelepleztek volna akár egy terroristajelöltet is, akit az Iszlám Állam küldött. Ha igen, talán nem is kötnék az orrunkra. Ha nem, úgy vagy nem is jött egy se, vagy pedig ők nem tudják a munkájukat végezni.

(A martonosi nénik) Hagyományosan az utcán nézelődnek, pidgin-szerbséggel mondják, hogy nincs ezekkel a menekültekkel semmi baj. Sajnálják őket, de segíteni sem tudnak. Szegény vidék ez, sokat szenvedett, 1944-ben ártatlan magyart gyilkoltak meg, dobtak a Tiszába a partizánok. Többen Magyarországra menekültek.

(A busz) A vonatos riportok mellett népszerűek a buszosok is. Megvárni a buszt Magyarkanizsán. A helyiek itt is elmondják, nincs velük semmi baj, mennek tovább. Csak a helyi képviselő-testület elnöke beszél arról, hogy lehet itt még baj, már a látványuk is ijesztő lehet, tönkreteszik a parkot, a cserjeágakból raknak tüzet, ott melegednek. A fűre is odaszarhatnak, ne adj’ isten! A tojtojt meg még nem találták fel a művészetek és a csönd városában.

Egy fiatal magyar úgy nyilatkozik, ő meg a menekültügyre szarik, nincs munkája, egyszer ő is felszáll a buszra.

Mauro Guglielminotti / BuenaVista*Photo

(A magyar passzus) Kikindai szerb ismerősöm balettoktató, Újvidékre és Belgrádba utazgat. Meséli, a buszon a szerb anya maga, az ablak mellé ülteti lányát, nem ülhet a kis barátnőjével, mert „afgánok” szálltak fel. Akik ugyan mindig végigaludják az utat. Ő jelentkezett Pestre egy kurzusra, de kell magyarul tudni – a modern tánchoz. Kanadában tanult, most magyar passzus után sóhajtozik. Magyarul szintén kukkot sem tudó ismerőse megkapta, neki is monarchiabéli ősei vannak. Ülünk az újvidéki katolikus portán, a téren, én a magyarokat szidom, ő a szerbeket. Mindkettő nemzet azon tagjai, akik sose éltek másutt, nem beszélnek más nyelvet, nincs munkájuk, pénzük, reménytelen az életük, most minden frusztrációjukat, gyűlöletüket a menekültekre öntik. Akiknek a fele gyerek, legalábbis az ENSZ adatai szerint a világon a tavalyi hatvanmilliónyiból. A pánikkeltés, a kerítéstéma jól jön a szerb hatalomnak is: tavaly a közszférában csökkentették a fizetéseket és a nyugdíjakat, drágul az áram. A szerb lakosság 14 százaléka külföldön dolgozik, tavaly 2,8 milliárd dollárt küldtek haza (mennyi is kellett volna hirtelen a görögöknek? – 3 és valamennyi). Az oroszok nem segítenek, pedig… A miniszter szerint az oroszok után a szerbek legjobb barátai most a norvégok.

(A puszta) A dél-alföldi és a bácska-bánáti falvak közt nem sok különbség van. Végigautózom a kritikus szakaszon, Röszkétől Ásotthalomig. Lehet, „rosszkor”, mert alig látok bármit is, máskor nagyobb lehet a mozgás. Mórahalmon két rendőr vigyáz a fa alatt ücsörgő tucatnyi elkapott menekültre – a fürdőváros még csak-csak elvan. Aztán szinte sehol senki. Elhagyatott tanyák, házsorok. Beszakadt fóliasátrak, mindent felver a gaz. Amik működnek, azok meg nincsenek körbekerítve. Rendőrrel, mezőőrrel, sőt szinte autóval sem találkozom. Péntek délután van, szép az idő, de sehol senki. Máskor is legfeljebb egy-egy idős biciklistát látok, hátul egy kétkilós vekni, a kormányon piciny szatyor. Az Ásotthalomhoz tartozó Kissor tanyasor bejáratánál formátlan fadarabon, öreges kézírással az oszlopra szegelt felirat: Üdvözöljük Kissoron. Ahogy Hankiss Elemér írta ötven éve: az összegányolt ország. Vagyis annak maradványai: akkor még ólat pászítottak a kiskonyhához, ma minden összedől. Mifelénk minden második ház eladó, kiírják, főleg csak magyarul, de kinek?

Mauro Guglielminotti / BuenaVista*Photo

Az ásotthalmi határátkelőhely előtt úgy száz méterrel egy szögesdróttal körülkerített, nagyobb portányi területre leszek figyelmes. Vaskapu, de láthatóan zárva. Egy kis dombon szoborféle, csak lassítok, mintha sas vagy sólyom lenne. Körbe pannók, térképek szöveggel: a legközelebbin látom a Délvidék feliratot. A vámostól érdeklődöm:  eddig nem láttam, mi ez? Látogatható emlékhely? Nem nagyon tudják, magánterület az, a Torockai úré, őt hívjam. Igen, majd hívom – az ásotthalmi polgármestert, a Szerbiába irányuló nemzeti radikalizmus legnagyobb exportőrét, aki egy rendezvény révén 2004-ben fasiszta falut csinált szülőhelyemből, itt dáridóztak. A szerb rendőröket nem zavarta ez, lezárták a falut, kész, együtt fényképezkedtek. Az árpádsávos zászló majdnem olyan, mint a Crvena zvezda focicsapaté. A neten aztán utánanézek: a Magyar Mártíromság Emlékműve ez, melyet az 1944-es, jugoszláv partizánok által végrehajtott magyarellenes népirtás áldozatai emlékére emeltek, a képek meg a „múzeum”.

Most Torockaiék és a magyar futballhuligánok is rendfenntartók. Jól összebarátkozhatnak a szerb rendőrökkel, igaz, abból negyvenet most embercsempészet vádjával letartóztattak. Talán itt lenne a probléma? Hogy nem kerítés kéne, hanem normális határőrizet, nem cinikus, nem korrupt rendőrökkel?

És az ismeretlen menekültnek ki állít majd emlékművet?

Izvor: N1

(Téglagyár) Véletlen, de Szabadkán a menekülők ideiglenes táborává az elhagyatott téglagyár vált. Nincs szögesdróttal körülvéve, a hatóságok sincsenek jelen, jó, ha kinéznek. Régi kútból húzzák fel a vizet, ami biztosan nem tiszta. Önkéntesek hordják az ételt, néha még egy babgulyás is összejön. Olykor orvos is akad. Innen indulnak aztán tovább. Az juthat eszünkbe, hogy szintén téglagyárak udvarain gyűjtötték össze zsidók tízezreit 1944-ben, onnan szállították őket Auschwitzba.

Köves Gyurit is. A lakosság most ugyan nem asszisztál, inkább sajnálja őket, akadnak, akik segítenek, gyűjtést szerveznek. Legkevésbé a hatóságok, a pártok, oda se néznek inkább. Ők se rendes menekülttábort nem akarnak, se segíteni. A szerb miniszterelnök kijelentette, Szerbia márpedig nem lesz Auschwitz, délen nem húznak fel szögesdrót kerítést.

A szabadkai taxisok karavánjai a híres buvlyák (lengyel- avagy ócskapiac, vö. kínai piac) környékéről indulnak a határ felé, egy fuvar 150 euró (busszal 80 dinár, kb. 70 cent lenne). Állítólag garázsokban, melléképületekben dekkolnak, s ha szólnak a rendőrök a csempészeknek, indulhat a banzáj, hát indulnak. Pénzük végül alig marad, kifosztottan, de boldogan tartanak a magyar határ felé. Ez is jobb, mint otthon.

Állítólag így megy. Mert mindenki tud mindent. Egyedül azt nem tudjuk, a menekültek sorsa mi lesz.

(Kishegyes – Vajdaság, 2015 júniusa-júliusa)
Az írás az Élet és Irodalom július 17-i számában jelent meg.