SZABÓ PALÓCZ ATTILA: A VMSZ-RE LEADOTT SZAVAZATTAL KÖZVETVE UGYAN, DE A SZERB HALADÓ PÁRTOT TÁMOGATJUK

A kvázi a vajdasági magyarság érdekképviseletét megtestesítő, azt szimbolizáló párt néhány államtitkári pozícióért, kedvezményezett barátságért, kiemelt vazallusi státusért cserében fontos döntésekben szavazott a haladók érdekeinek megfelelően akkor is, amikor az szembe ment a vajdasági magyarság alapvető érdekeivel

Ahol „a hatalmat – melyet az emberek kormányzása és tulajdonuk védelme céljából bíznak a hatalom birtokosaira, bárkik legyenek is ezek – más célok szolgálatába állítják, és arra használják, hogy tönkretegyék, zaklassák vagy a hatalmon levők önkényes és jogellenes rendelkezéseinek vessék alá az embereket, ott zsarnoksággal van dolgunk” – nem szeretném ilyen régi dolgokkal terhelni az olvasót, de John Locke, a 17. században élt angol filozófus, orvos és politikus nagyjából háromszázharminchárom évvel ezelőtt, valamikor 1679 és 1683 között megfogalmazott gondolatai szépen jellemzik a most záruló szerbiai, s azon belül is vajdasági magyar választási kampányt. Persze, túl kicsi ez a szemétdomb ahhoz, hogy egy Locke-kal mérjük (mintha holmiféle mértékegység volna…), de a mérlegelés lehetősége mégis adott, így hát akár fontos következésre is juthatunk, ha helyzetünket az ő tanainak viszonyrendszerében értékeljük. Locke ugyanis hozzátette még: „Ahol véget ér a törvény, ott kezdődik a zsarnokság.” Hát nagyjából itt tartunk most…

A zsarnokság értelmezésének persze számtalan elméletét, s alkalmazásának még ennél is több módját teremtették meg a John Locke élete óta eltelt évszázadok, ezért lapozzunk hát egyet a történelemkönyvekben, egészen 1984-ig, s most ne keverjük bele ebbe a történetbe George Orwellt, hagyjuk csak szépen nyugodni a sírjában, ne kelljen szegénynek kényelmetlenül forgolódnia, amikor rádöbben, hogy a mű, amit ő regénynek szánt, tényfeltáró és elrettentő fikciónak, az napjainkban már tankönyvként szolgál a feltörekvő politikusoknak. Miközben hatalomtechnikai fekvőtámaszok egész sorozatával igyekeznek formában tartani magukat.

Ha 1984-ig lapozunk, akkor olvassuk csak szépen Molnár Gusztávot, abban az évben jelent meg ugyanis írása, amely hozzásegíthet bennünket a fogalom tisztázásához: a zsarnokság az ő értelmezésében „a teljes politikai szabadságnélküliség”. Hát itt is tartunk, s hát éppen most. Felettébb sajnálatos módon földrajzilag is éppen itt.

Én nem akarom megmondani senkinek, hogy kire szavazzon vasárnap. Biztos, hogy mindenkinek kialakult az elmúlt választási kampányban egyfajta meggyőződése, ami talán szilárd, talán kevésbé, de mindazon alapszik, amilyen hatások elérték a plakátok, a szórólapok, az internetes hirdetések, a tévéreklámok és miegyebek által. S nem akarom megmondani senkinek, hogy kire szavazzon vasárnap már csak azért sem, mert én még mindig büszke vagyok arra, hogy a Magyar Mozgalom alapítója lettem, akárcsak vélhetően azok is, akik a munkahelyi megfélemlítésük miatt, a megélhetésüket biztosító állásukat féltve ma már itt-ott nyilvánosan tagadják meg ezt. És hátrálnak ki civil szervezetünkből olyan mondvacsinált okokra hivatkozva, amelyek hitelessége erősen vitatható. Ennyit hát a teljes politikai szabadságnélküliségről, amely ma, 2016-ban jellemzi Vajdaságunkat. És a vajdasági magyar valóságunkat.

Nem akarom megmondani senkinek, hogy kire szavazzon, mert nem titkolom, soha nem is titkoltam, hogy a Magyar Mozgalom alapító tagja vagyok (sőt, akkor sem titkoltam, hogy az leszek, amikor még a megalakulásunk előtt a VMSZ úgy kommunikálta összefogásunkat, mintha eredendő bűn lenne részt venni abban…), tehát a véleményem ebből aztán már mindenki ismerheti, vagy legalábbis kikövetkeztetheti. Nem, nem fog tévedni.

Most így, a kampányt lezárva azonban közös gondolkodásra hívom az olvasót, mérlegeljük kicsit, hogy milyen tapasztalatokat adott nekünk ez az időszak. Azért is fontos ezt áttekintenünk – ha egy cikk keretében, de még az olvasmányosság határain belül nem is veszhetünk el a részletekben –, mert Hamvas Béla meg azt mondja egy helyen: „A népek ösztöne uralkodóikban nyilvánul meg.” Most persze mi nem uralkodókról beszélünk, hanem politikusokról, politikai vezetőkről, pártelnökökről, feltörekvő ifjú titánokról és a vezetőkhöz dörgölődző szervilis egyéniségekről – vagyis mindazokról, akik serényen nyomják a hatalomtechnikai fekvőtámaszokat, s a választási kampány finisében már erősen gyöngyözik bele a homlokuk. De a hamvasi értelmezésben az ő esetükben sem járhatunk messze az igazságtól. Már csak azért sem, mert ő pontosan ugyanazokról beszélt, akikről Locke is szólt a fent idézett soraiban. Azokról, akiknek a hatalom – az akaratunk által!; a voksaink révén!– a kezükben van, akik uralkodnak, akik irányítanak, akik rendezni hivatottak közös dolgainkat. A mi választottunk/választunk magunknak. S ezt igazolják Hamvas más helyen jegyzett sorai is: „…az elnyomás igazi természetének minősége le nem írható és ki nem fejezhető: egészen helyhez kötött, egyszeri, életminőségi”.

Az életminőség taglalása e helyt, azt hiszem, felesleges volna…

Ez a hamvasi helyhezkötöttség pedig esetünkben egyértelműen Vajdaságot jelöli. A kampány igaz természetének és minőségének a VMSZ-t és a Magyar Mozgalmat érintő része pedig a vajdasági magyarságot határozza meg. Ennek fényében akkor most gondoljunk csak bele, hogy mit sugallnak a mi ösztöneinkről, a vajdasági magyarok ösztönéről az elmúlt hetekben, hónapokban történtek. Bocsánat: ezek már nem sugalmazások – ezek immár tényszerű, megcáfolhatatlan állítások! Posztulátumok…

A VMSZ csúcsvezetése fenyegetettségként élte meg a Magyar Mozgalom feltűnését, megalakulását. Ami olyan szempontból teljesen jogos is, hogy akadt egy olyan vetélytársa a vajdasági magyar politikai palettán (még ha „csak” egy civil szervezetről beszélünk is…), amely jó eséllyel vehet el előle helyeket az összes elérhető szinten. Újdonság azonban a többpártrendszer bevezetése óta a vajdasági magyar politikai életben az a gyűlölködő, mocskos kampány, amit a VMSZ folytatott – célzottan a Magyar Mozgalom ellen. Gondoljunk csak bele: községi, tartományi és köztársasági szinten is mindent megtett azért, hogy megakadályozza a listaállításokat. Ez a legmagasabb szinten végül sikerült is. A módszer már ebből is világosan látható – az eredmény pedig azt a VMSZ-t igazolja, amelynek a kampányban alkalmazott alapelve egyértelműen az volt: a cél szentesíti az eszközt! Ezek voltak ebben a kampányban a legeredményesebb fekvőtámaszok és a legcélratörőbb izzadságcseppek…

S erről aztán alkossa meg ki-ki a saját véleményét, senki se hagyja, hogy én befolyásoljam…

John Locke, Molnár Gusztáv és Hamvas Béla neve mellett valóban méltatlan dolog – egyáltalán nem illik ebbe a sorba, ezt nagyon is belátom –, most mégis Pásztor Istvánt kell idéznem. Azt mondta ugyanis a pártelnök, hogy „aki nem a VMSZ-re szavaz, voltaképpen eldobja voksát”. Feltételezem, hogy nem a kuršumlijai szerbekre, sem a szandzsáki muzulmánokra gondolt. A Magyar Szó persze sietett címlapon hozni ezt a kijelentését. Varjú Márta már megint hozta a szánalmas formáját… Ezek a főszerkesztő hatalomtechnikai (ha tudja egyáltalán, hogy mit jelent ez…) fekvőtámaszai (ezt talán sejtheti, de mérget nem vennék erre sem…) és izzadságcseppjei…

Ha tehát az a vajdasági magyar, aki nem a VMSZ-re szavaz, Pásztor István szerint eldobja a voksát, akkor milyen ösztönünk nyilvánulhat meg nekünk az első számú önjelölt vezetőnk viselkedésében? Nézzünk magunkba és merengjünk el ezen is…

Az meg már nem is csupán a választási kampány időszakában, hanem az elmúlt, a megszokotthoz képest igencsak rövidkére szabott kormányzati ciklusban is nyilvánvaló volt, hogy a VMSZ mindenben kiszolgálja a Szerb Haladó Párt érdekeit, az ilyen jellegű parlamenti szavazásokról akár tételes kronológiát is lehetne készíteni. S az bizony kevéssé olvasmányosan, de igencsak hosszúra nyúlna. S mindez aztán szépen átgyűrűzik az alsóbb szintekre is… De mi történik időközben? A kvázi a vajdasági magyarság érdekképviseletét megtestesítő, azt szimbolizáló párt néhány államtitkári pozícióért, kedvezményezett barátságért, kiemelt vazallusi státusért cserében fontos döntésekben szavazott a haladók érdekeinek megfelelően akkor is, amikor az szembe ment a vajdasági magyarság alapvető érdekeivel. Így tehát a szerbiai köztársasági parlamentben nem képviselte ez a párt sem a vajdasági magyarságnak, mint kisebbségi közösségnek az érdekeit, sem a VMSZ-nek, mint pártnak az eredendő érdekeit – ha a haladók kívánságai szembementek ezzel. Hiszen gondoljunk csak bele: olyan kérdésekben is a haladókat támogatta szavazataival a Pásztor Bálint vezette parlamenti frakció, amelyekben a VMSZ alapvető érdekei is sérültek, és egészen mást diktáltak volna.

A Pásztor család – és a még mindig töretlen hűségű összes szatellitje –, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a haladók lakájpártjává degradálta/süllyesztette/változtatta a VMSZ-t. Ilyen megközelítésben pedig, ha ezer évig is hatalmon marad és mindent ez a szervezet irányít, a VMSZ akkor is elbukott.

Ebből következik, hogy minden, a VMSZ-re leadott szavazattal tulajdonképpen – közvetett módon – a Szerb Haladó Pártra voksolnak a vajdasági magyar emberek. Márpedig mindazok után, amit a kilencvenes években, akkor még a Szerb Radikális Párt hangadóiként, kiemelt személyiségeiként Vojislav Šešelj oldalán, és a Hágából most patyolat tisztán, a tisztítótüzet megjárva épp a választási kampányra hazaszalasztott csetnikvajda hűséges táskahordozóiként ennek a pártnak a mai vezetői (Aleksandar Vučić és Tomislav Nikolić) elkövettek a vajdasági magyar kisebbségi közösség ellen, lehet, hogy naiv vagyok, de mindazok után teljességgel elképzelhetetlennek tartom, hogy magára valamit is adó vajdasági magyar ember jó szándékkal rájuk szavazna – akárcsak közvetett módon is. A VMSZ mai formájában tehát tulajdonképpen a megtévesztés eszköze a Szerb Haladó Párt kezében. Vučić kezét figyeljék, mert csal! Egy függetlennek álcázott kis vidéki kirendeltség ma már a VMSZ, valahol a periférián, egy kihelyezett tagozat, amelynek révén olyan szavazatokat szeretne begyűjteni a Szerb Haladó Párt, amelyekkel egyébként, ennek a megtévesztésnek és szemfényvesztésnek a hiányában a vajdasági magyar emberek még lázálmaikban sem, még véletlenül sem támogatnák őket.

Jussanak eszünkbe Locke szavai. Az ő, több évszázaddal ezelőtt feljegyzett, s mégis fájóan és maróan aktuális gondolatmenetei alapján mérlegeljük a kérdéseinkre adható legkézenfekvőbb válaszokat. Mire használják a rájuk bízott hatalmat a vezetőink? Vagy még jobb: ellenünk fordítják-e a demokratikusan rájuk bízott hatalmat a választott vezetőink? Mire használják azokat a jogokat, amelyekkel felruházzuk őket a voksaink által azok, akikre a szavazatainkat leadjuk?

Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok után kell meghoznunk egy döntést a választási kampány végén. Választanunk kell valakit, akit támogatunk, akit megtisztelünk a voksunkkal.

Vajon csak annyi lenne a választások tétje, hogy eldöntsük, milyen zsarnokság alatt akarunk élni? Vagy inkább az, hogy egyáltalán ne éljünk zsarnokságban?

A zsarnokság mértéke itt amolyan kétszáz feletti, meg egy bő tucat, talán kétszáztizenkettő is lehet. Fahrenheitben az meg már a forráspont…

Szóval, még egyszer mondom, nem akarom senkinek sem megmondani, hogy kire szavazzon vasárnap. Ki vagyok én ahhoz? És figyelmeztetek mindenkit, aki elgondolkodott a fentieken, hogy ne rám hallgasson – hanem saját magára.

Csak abban reménykedem, hogy úgy szavazunk majd, hogy uralkodóink, vagyis választott vezetőink viselkedése, a hatalomtechnikai fekvőtámaszoktól gyöngyöző homloka ne hozzon szégyent a fejünkre, vagyis a hamvasi értelemben véve a vajdasági magyar népünk ösztönére.

A cikk szerb verziója itt található: ATILA SABO PALOC: GLASOVI DATI SVM-U, MADA POSREDNO, PODRŽAVAJU SNS

(Magločistač)

[clear]