PURGER TIBOR: A MÁS VÉLEMÉNYE

Cenzúra és plágium a konzervatív közlekedőedényekben – Az „Európa identitásválságáról” c. véleménycikk valódi forrásai  (Magyar Szó, 2016. január 26., 7. oldal és online)
[clear]

Purger Tibor, forrás: privát fotó

[Megjegyzés: Az alábbi jegyzet a vajdasági magyarság napilapjáról szól, de hadd vezessem be egy amerikai kitérővel. „My country, right or wrong” („Az én hazám, akár igaza van, akár nincs”) – szokták idézni Stephen Decaturt (az USA haditengerészetének korai legendás alakját) azok, akik hamis hazafiságot hangoztatva hirdetik, hogy az önkritika csak ártalmas lehet. Pedig Decatur egészen más ethosszal mondta ezt 1816-ban. De létezik egyértelműbb, jegyzőkönyvezett forrásváltozat is, amit az 1848-as német forradalmárból amerikai polgárháborús tábornokká, missouri szenátorrá,  belügyminiszterré, majd New York-i lapszerkesztővé előlépő Carl Schurz mondott ki 1872-ben a kongresszusban: „My country, right or wrong; if right, to be kept right; and if wrong, to be set right.” („Az én hazám, akár igaza van, akár nincs; ha igaza van, akkor tartsuk is meg abban; de ha nincs, akkor tegyünk róla.”)

Molnár Edvárd reprodukciója Petrik Pál Magyarszósok c. Festményéről, amely a szerkesztőség tulajdonában van

Így vallok én is a Magyar Szóról: Az én lapom, akár igaza van, akár nincs; ha igaza van, akkor maradjon is úgy; ha meg nincs, akkor tegyünk róla. Harmincöt éve publikálok a hasábjain: eleinte alkalmi tévékritikusként; 1991 vége és a háborús állami cenzúra 1999. márciusi bevezetése között washingtoni tudósítóként mindennap; azóta pedig külpolitikai elemzőként hétvégente. Időközben az újság rengeteg viszontagságon ment át, fennmaradása nemcsak hőstett és csoda, hanem a vajdasági magyar társadalom és közélet viszonylagos autonómiájának egyik előfeltétele. Ennek a küldetésnek és az olvasók szolgálatának érdekében sok mindent vállal az ember, beleértve a negatívumokat is. Számos eddigi kérdésben meg lehetett volna szólalni nyilvánosan is, de mindaddig, amíg van remény a belső vitára és a folyamatos kiigazításokra, jobbítási hajlandóságra, addig ennek belül – és a lap hasábjain – van a helye. Az alábbi jószándékú kritika közlését és megszívlelését viszont (a véleményrovat vezetőjének tájékoztatása alapján) „a vezetőség” elutasította, noha roppant komoly ügyről van szó. Ezért az alábbi eszmefuttatást itt, magánközlés jelleggel teszem közzé.]

***

Olyan jelenséget kell szóvá tennem, aminek a Magyar Szóban való felbukkanása végtelen szomorúsággal tölt el. Nem szívesen tárom fel annak az újságnak a hibáját, amelyben 35 éve publikálok, de az olvasók tisztelete ezt követeli. Egy magára valamit is adó lap ugyanis fel- és elismeri a mulasztást, és folyamatos önelemzéssel meg korrekcióval próbálja visszaállítani megingott tekintélyét.

Forrás: screenshot

„Európa identitásválságáról” címmel jelent meg 2016. január 26-án a lap egyik szerkesztőjének a blogja a véleményrovatban. A cikk két külföldi szerző nézeteit ismerteti az európai civilizáció állapotáról. Első kétharmada Bret Stephensnek, a Rupert Murdoch ausztrál sajtómágnás tulajdonában lévő Wall Street Journal kommentátorának, a Jerusalem Post volt főszerkesztőjének tavaly októberi(!) jegyzetét ismerteti. Az utolsó harmad egy híres egyiptomi jezsuita, Henri Boulad minapi budapesti előadásáról számol be. Az előbbi, a „kereszténység védelmében” Európa bűneit feltáró amerikai zsidó szerző eszmefuttatása napi politikai célzatú. A pszichológia doktoraként is ismert szíriai–libanoni származású melkita pap emberi jogi értekezése viszont örök érvényű.

Csakhogy a Magyar Szó véleménycikke nem saját hangon szól a konzervatív kesergésről, hanem pesti hírportálokon található anyagok alapján. Még pontosabban nem is azok „alapján”, hanem azokat szó szerint másolva – forrásmegjelölés és a magyar szerzők feltüntetése nélkül. A szóban forgó cikk szerzőjének 4656 (nem-szóköz) leütése közül 2296 az amerikai kommentár pesti átmesélésével azonos, amely Lukácsi Katalin neve alatt jelent meg a kereszténydemokrata Barankovics Alapítvány honlapján. A jezsuita előadásról pedig a katolikus Magyar Kurírban Agonás Szonja számolt be január 23-án, „Henri Boulad a migránsválság közlekedőedényeiről és az iránytű nélküli Európáról” címen. Az utóbbiból 1427 leütés másolódott át betűhíven a magyarországi szerzők és források feltüntetése, valamint idézőjelek alkalmazása nélkül. (Stephens és Boulad szavai idézőjelben szerepelnek ugyan, de a pesti szövegek nem, holott a keretidézetet szabályosan „macskakörmök”, a beékelteket pedig »lúdlábak« közé kell írni.) A vélemény(!)cikk több mint 79,96 százaléka így hivatkozás nélküli, szó, betű és írásjel szerinti másolat. A többi meg parafrázis. (A cikk mellékelt képernyőmásolatán sárgával jelöltük az előbbi, türkizzel az utóbbi cikkből betű szerint átvett részeket, hogy az arányokat érzékeltessük. A szerző portréját és nevét raszterizáltuk, mert nem az a legfontosabb.)

A média és a demokrácia kölcsönhatásait tanulmányozó egyetemi diákjaim plagizálásért nemhogy megbuknának, hanem azonnali felfüggesztést kapnának. Visszaesőként pedig soha többé nem fejezhetnék be tanulmányaikat az Egyesült Államok egyetlen felsőfokú intézményében sem. Ha valakit köztársasági elnökként kapnak plágiumon, akkor lemondásra kényszerül, mint a Fidesz egyik volt főméltósága. A New York Times 2003-ban címoldalon induló hatalmas cikkben a lap másfél évszázados történetének mélypontjaként ismerte és ítélte el, hogy egyik sztárriportere koppintott és kitalált sztorikkal vált híressé, mielőtt lebukott és távozott volna.

Szerzőnk blogját egyébként őszinte érdeklődéssel olvasom: most is arra ihletett, hogy megkeressem az általa idézett cikket, hátha még többet megtudok belőle – ami ezúttal nyomra vezetett. Történt ugyanis, hogy az angol eredetinek egy fontos mondata – annak felsorolása, milyen gyökerekben nem hisznek többé az állítólag tévelygő európaiak – a „zsidó és a keresztény érték- és hitrendszer”, illetve „a Felvilágosodás eszméi” közé ágyazva tartalmazza a liberalizmust is mint alapértéket, ami a kereszténydemokraták tolmácsolásában (aligha véletlenül) kimaradt, noha a többi érték folyamatos közvetlen idézetként szerepel. A köztes forrást a liberalizmust kicselező mondatra való világhálós rákeresés tárta fel. Kiderült, hogy az amerikai (egyébként harciasan konzervatív!) szerzőt már a tavalyi Barankovics-anyag cenzúrázta: talán azért, mert a magyar jobboldal megtévesztő módon szitokszóvá tette a liberalizmust. A többi rutinmunka volt, a négy szöveg összevetése megalapozta a plágium gyanúját. (Mellesleg mindkét honlap kifejezetten megköveteli a forrás feltüntetését, amit egy lapszerkesztőnek különben is tudnia kell.) Akár értékeli valaki a liberalizmust (mint a kicenzúrázott amerikai neokon), akár nem (mint a pesti átmesélők), a világháló korában nem lehet észrevétlenül hamisítani más véleményét, sem hivatkozás nélkül átvenni azt.

Felmerül a kérdés: nem csinálunk-e itt bolhából elefántot? Véleményem szerint nem, mert napilapunk hitele és maradék tekintélyének őrzése mindennél fontosabb szempont. Szerkesztők számára ez nem illendőség, hanem kötelesség és felelősség. A lecsúszás és hitelvesztés az alapítónak sem lehet érdeke.

A Magyar Szó sajtótörténészek által elismerten a világ legjobb magyar nyelvű napilapja volt a szocialista korszakban. Annak ellenére, hogy az ideológia – a volt Jugoszlávia minden relatív szabadsága ellenére – alaposan befolyásolta a szerkesztést. A miloševići alkotmányrombolás, az új nacionálbolsevik belgrádi hatalom és vajdasági helytartói sem tudták lapunkat megakadályozni abban, hogy felvállalja az egyenrangú nemzetiségből kisebbséggé degradált olvasói közösség hangjának képviseletét, még mielőtt az első vajdasági magyar politikai párt megalakult volna. A háborús években a Magyar Szó – vállalati erejétől megfosztva, politikai támogatásban és humán erőforrásban elszegényedve, messze a Magyarországon, (Cseh)Szlovákiában, sőt Romániában kivirágzó magyar sajtó lehetőségei és rügyező pluralizmusa mögé szorulva – minden nyomással szemben, szinte hősiesen kiállt az országveszejtő háború és a gyűlölet politikája ellen. Ebbéli helytállására mérvadó nyugati körökben is felfigyeltek.

A többpártrendszer felemás áldásnak bizonyult. A Magyar Szó háborúellenes tekintélyét még a 2000 októbere után demokratizálódó szerb politikum is elismerte, ám az etnikai korlátok közé szorulás oda vezetett, hogy a lap új tulajdonosa, a Nemzeti Tanács elvárta, majd egyenesen megkövetelte a legnagyobb párthoz való hűséget, sőt hódolatot. Még egy főszerkesztőt is látványosan leváltott, amikor az önállósuló laparculat irritálta a kisebbségi hatalmasságokat. Ilyen helyzetben természetes jelenségnek számít, hogy a beültetett szellem a tulajdonos híveinek és kegyeltjeinek kedvez, a többieket pedig (ön)cenzúrára, meghunyászkodásra, a hatalmi szó szolgai kidobolására kényszeríti. Csak azoknak adatik meg a függetlenség, akik nincsenek rászorulva a szűk sajtópiac miatt szinte feladhatatlan munkahelyre.

Így jutottunk abba a (korai kommunizmusra emlékeztető) helyzetbe, amelyben nem a sajtó ügyel a hatalom tisztességére, hanem a hatalom tisztességteleníti el a sajtót. Így válhatott a Magyar Szó erős napilapból nemcsak kvázi-pártállami szócsővé, hanem – anyagi kiszolgáltatottsága folytán – az uralkodó budapesti széljárás meg szóhasználat kémlelőjévé és helyenkénti utánzójává. Így tévedhet szerző oda, hogy a Pesten kimazsolázott véleményt sajátjaként adja tovább. Mivel odaát tombol az Unió elleni „szabadságharc”, a nyugati civilizáció „alkonyának” hirdetése, sőt a „keresztény Európa” elsiratása, nem meglepő, ha valaki ebben a csapdában találja magát.

A Magyar Szó dolga viszont az lenne, hogy hitelessége érdekében saját olvasótársadalmát, a vajdasági magyarság szerteágazó gondolkodását és érdekeit tükrözze, képviselje, de egyszersmind elemezze és megvilágítsa – diktátum és másolás nélkül, valamint jóval szélesebb látókörrel, mint a pártigába fogott pesti állami média.

Megjegyzés: Purger Tibor jegyzete eredetileg a Magyar Szó számára készült, de amikor azt a szerkesztőség elutasította, a szerző saját Facebook-oldalán publikálta.

[clear]