STEPHEN BOZHEN: MERRE TART(HAT) A VAJDASÁGI MAGYAR FIATAL?

Kik döntenek a mai fiatalok jövőjéről? – Hiánycikké válik a vajdasági fiatal értelmiség

Még a tavalyi népszínházas balhé kezdetén találkoztam egyik VMSZ-es politikussal, egész pontosan ő invitált meg egy beszélgetésre abban a reményben, hogy sikerül közelítenünk az álláspontjainkat. Mármint a VMSZ-ét meg a többek között általam is életre hívott, Második Nyilvánosság nevű radikális Facebook-csoportét, amely a vajdasági magyar és a magyarországi színházi szakma, valamint a Népszínház dolgozóinak tiltakozása ellenére a Magyar Nemzeti Tanács és a VMSZ által a művészeti vezetői székbe ültetett, cirka hatvanéves kora dacára nagyjából sehol sem jegyzett rendező eltávolításáért szállt síkra. Nem sikerült semmiről sem meggyőznie az úrnak, de ez mellékes. Az események lefolyása pedig nagyjából mindenki számára ismeretes, aki nem egy bekötött szájú zsákban töltötte az elmúlt háromnegyed évet.

A beszélgetés egy pontján provokatívan azt vágtam a fejéhez, hogy a VMSZ-szavazók 90%-a hatvan év feletti. Erre ő azt mondta, hogy nem igaz, mert 50 év feletti a 90%. Tehát végül is sikerült vele kiköpetnem, hogy hányadán állnak, kik támogatják őket, és mint kiderült, nem is tévedtem olyan sokat a szavazóbázis korát illetően. Szóval nem a fiatalság emeli hatalomba a VMSZ-t újra és újra.

Nem tartom magam gerontofóbnak, az időseket lenéző, korukat nem tisztelő személynek. Leginkább azért nem, mert előbb-utóbb felettem is eljár az idő (sajnos inkább előbb, mint utóbb). Bizonyára azon is sokan meglepődnének, hogy hány olyan 50 vagy 60 évnél idősebb személlyel tartom a kapcsolatot, akikhez semmilyen rokoni vagy családi ismeretségi szál nem fűz, pusztán a hasonló gondolkodásmód és érdeklődési kör az, ami a futó ismeretségünkből rendszeres kommunikációt érlelt ki.

De ez a (bevallottan) 50 év feletti szavazótömeg nagyon elgondolkodtatott.

A PÁRT ÉS A FIATALOK

Tartok tőle, hogy a VMSZ-es szavazóbázis nagy részének fogalma sincs arról, hogyan viszonyul e párt a fiatalokhoz. Az elmúlt évtizedek ifjúságához hasonlítani a miénket minimum megkérdőjelezhető, de leginkább értelmetlen: egyszerűen semmi sincs úgy, ahogy akkor volt. Nem is sejtik, hogy napjainkban micsoda problémákkal kell megküzdenünk a puszta fennmaradásért Vajdaságban.

Az általános munkanélküliséget, a pangó gazdaságot a VMSZ nyakába varrni durva és alaptalan hazugság lenne. Viszont azok a közszférabeli munkahelyek, amelyek betöltését pártérdekek befolyásolják, bizony komoly felelősségi kérdéseket vetnek fel a pályakezdőkhöz való viszonyulás tekintetében.

Az érem másik oldala viszont az, hogy közülünk sokaknak minimális fogalma sincs az idősebbek világáról, gondjairól, elképzeléseiről, attitűdjéről. Óriási, áthidalhatatlannak tűnő generációs, illetve felfogásbeli szakadék tátong közöttünk, és nem látom magam előtt azt a fórumot kibontakozni, ahol az álláspontok elkezdhetnének egymáshoz közeledni. Még én is hajlamos vagyok kizárólag azt látni, hogy csak a „parasztvakító” rendezvények vannak hatással a korosabbakra, a muskátlizenés tánci-mánci, a birkapaprikás-főző verseny és hasonlók. Aki pedig ezeket szervezi (magyarországi támogatási pénzekből), az számíthat a közönség szavazataira. A színházrombolás, az MNT szavazógépezetté züllesztése, vagy a szabad(abb) sajtóorgánumok befojtása pedig már nem érdekli a választópolgárok nagy részét, és ennek egyszerű okai vannak: az emberek többsége nem jár színházba, MNT-ülést nem néz, újságot meg vagy olvas, vagy nem. Kényelmesebb bekapcsolni például a (VMSZ-irányítású) Pannon Rádiót vagy Televíziót, azt lehet hallgatni és nézni Vajdaság nagy részén. Ez nem korosztály-specifikus jelenség (mármint olvasás helyett a tévézés választása), és miért pont az idősebbeket jellemezné kevésbé?

A FÉLREVEZETETTEK TÁRSADALMA

Elkeseredettebb pillanataimban hajlamos vagyok a nagyszüleinkben csak a megvezetetteket látni, akik legnagyobb jóindulattal szavaznak arra a pártra, amelyik ellehetetleníti az unokáikat, többek között a fiatal értelmiség kényszerpályára állításával. Megszoksz vagy megszöksz.

Behódolsz a pártnak vagy mehetsz külföldre mosogatni.

Esetleges harmadik opció: diplomával a zsebben havi 20-25 ezer dináros fizetésért gürizni valami gyanús módon meggazdagodott „bizniszmen” cégében, aki a hónap végén vagy fizet, vagy nem, vagy bejelent (hogy legalább betegbiztosításod legyen), vagy nem. Ha pedig a fiatal értelmiség elmenekül innen, akkor megszűnik a szellemi és kultúrélet, eltűnik a műveltebb, olvasottabb utánpótlás. És ha ezek eltűnnek, akkor eltűnik maga a magyarság is. Mégis ez a kiszorítósdit gyakorló párt zsebeli be az urnákhoz járuló, döntő többségben idősebb választópolgárok szavazatainak nagy részét, ráadásul cinikus módon pont a megmaradással kampányolva.

De hogy a teljes képet ez a leírás mennyire nem adja vissza, annak szemléltetéséhez igazán nem kell messzire mennem. Elég csak a saját ismerősi körömben szétnéznem, és máris

kijelenthetem, hogy az úgymond „legtökösebb” ellenállókat szintén az érettebb generációhoz tartozók között ismertem meg. És ami külön meglepett: a többségük nő!

Persze nincs abban semmi különös, hogy a sokat látott és tapasztalt, egész életük során nyitott szemmel járó, gondolkodó, valamennyire a politikát is kísérő, olvasott és tájékozott, 50-es, 60-as, vagy akár a 70-es, 80-as éveiket taposó emberek sokkal magasabb szintű összefüggéseikben látják a szűkebb és tágabb világ dolgait, mint a legmodernebb eszmékkel (és ezt értsd jól) „megfertőzött”, lánglelkű ifjúság. Ők azok, akik a most futó politikusokat gyermekkorukból ismerik, tudják, ki mi volt „előző életében”. Magyarul: egy-egy korosabb politikus esetében nagyon pontosan tudják, hány óra van. Hozzá kell tennem, hogy a megvezetett generációkról alkotott véleményem legnagyobbrészt a velük folytatott beszélgetések, illetve az általuk elmondottak alapján alakult ki.

A JÖVŐ URAI

Hogy az 50 feletti korosztály számbeli többsége mennyire döntő, azt a feje tetejére állt korpiramisunk szemlélteti a legjobban. De aki ilyen adatokhoz nem fér hozzá, az gondoljon bele abba, hány osztály nyílt régen, hány gyerek járt az iskolákba tíz-húsz éve. Mi, a 30-as éveikben járók is sokkal kevesebben vagyunk, de a 20 éves vagy annál fiatalabb generációk gyakorlatilag elenyésző számban vannak az 50 felettiekhez képest.

A helyzet szépítgetése nem szokásom: a vajdasági magyarság elöregedett. Méghozzá úgy tűnik, visszafordíthatatlanul. Gyakorlatilag haldoklunk ezeken a végeken.

Az ordító gyerekhiányt tovább fokozza a nyomor és a fojtogató közéleti légkör elől való menekülés. Ha minden, még itt maradt, de a 18. életévét már betöltött fiatal ugyanarra szavazna, akkor sem tudnánk összehozni az idősebbek szavazatszámának még a töredékét sem. Gyakorlatilag semmi esélyünk sincs a saját jövőnkről dönteni, legalábbis politikai értelemben semmiképpen: érdekérvényesítő képességünk a nullával egyenlő. Nem is csoda, hogy nem járunk szavazni. Minek? Mintha havat hordanánk a sivatagba.

Paradox módon az a generáció dönt a jövőről, amelyik nem is éli azt meg. Nem nekik kell még 40-50 évig itt kínlódni. Ezt lehet árnyalgatni, eufemisztikusabban megfogalmazni, de a tény maga megkerülhetetlen. És ha ezt a generációt sikeresen félrevezetik, annak a következményei beláthatatlanok. Pontosabban már ez sem igaz, mert nagyon is beláthatóak: eltűnünk innen, nyomtalanul, mint a kámfor. Sokkal gyorsabban, mint azt a legoptimistább (azaz legkevésbé pesszimista) előrejelzések állítják.

ÖRÖKSÉG

Pár hónappal ezelőtt, amikor a kishegyesi és a feketicsi ifjú VMSZ-esek szervezett támadást hajtottak végre a Facebook-oldalunk ellen, olvasóinknak alkalma nyílt meglátni, micsoda szellemi nívót képvisel a párt kinevelt utánpótlása. Könnyű ebből levezetni, hogy a VMSZ milyen beállítottságú és értelmi képességű fiatalokat vár tárt karokkal, tűr meg a soraiban.

A mostani 20-as, 30-as generációk tagjai közül egyesek amúgy is ifiszervezetes koruk óta a folyami angolna hajlékonyságát megszégyenítve helyezkednek, simulnak, és ha még pártfelmenővel is rendelkeznek, akkor a vidékünkre jellemző tradíció szerint széket is örökölnek majd. De addig is be vannak dugva valami improduktív, direkt a számukra létrehozott „munkahelyre”.

Korosztályunkból mind többen tapasztalják, hogy pártkönyv nélkül lassan tényleg csak napszámos munkát lehet kapni, vagy még azt se. A tudás, az ész szinte már semmit sem számít. Aki pedig hangosan szót emel ez ellen elkeseredettségében, annak mondjuk kirúgatják a feleségét, az anyját vagy valakijét, aki olyan helyen dolgozik, ahova elér a politikum keze. Meg szoktam lepődni, hogy mennyire messzire elér, mennyire behálóz mindent. És ha egy élni kívánó ember nem kap sehol munkát, mert feketelistára került, akkor csak egy felé mehet: EL.

GYŰJTÜNK LAKÁSRA ÉS AUTÓRA

Félek, hogy „itt maradt vajdasági magyar ifjúságon” lassan mindössze két-három autóbusznyi életunt őrültet fogunk érteni, akik vagy azért nem hagyták el az országot, mert beteg, idős és/vagy ápolásra szoruló szüleik vannak, vagy azért, mert egy hajónyi pénzt örököltek, vagy azért, mert tudásuk mellé óriási szerencse is párosult (ők vannak a legkevesebben), és „beton” (értsd: stabil) munkahelyük van, így aztán nem havi 25-30 ezer dinárból kell összerakosgatniuk a jövőjüket. Egyszer (mit egyszer? többször!) kiszámoltam, hogy ennyi pénzből mennyit lehet reálisan félretenni havonta, és hogy abból mikorra jön ki mondjuk egy új, középkategóriás autó meg egy kisebb ház, illetve lakás ára – ami talán nem annyira földtől elrugaszkodott vágyálom 2015-ben, amikor egy Londonba szóló repülőjegy pár tíz euróba kerül. (A gyermekvállalás költségeit nem is mertem belekalkulálni az egyenlegbe.)

Talán nem csak én tartom azt tragédiának, hogy a politikusi, vagyis (eufemisztikusabban fogalmazva) a „másokért cselekvő” pályára pont azok nem vágynak, akik a megfelelő szellemi képességekkel rendelkeznek, és akik erkölcsileg is meg vannak „patkolva”. Ami a legmegejtőbb a miértre adott válaszukban, az a szerénység, amivel kifejtik, hogy nem tartják magukat elég képzettnek, tapasztaltnak, egyszersmind érdemesnek a népképviseletre, nem akarnak hibát elkövetni, amivel akaratlanul is árthatnának az általuk képviselteknek. Ellenben a tehetségtelen, arrogáns, önös érdekek által vezérelt fiataljainkat ilyesféle szégyenlősség, gátlásosság ugyan vissza nem tartja a politikusi karriertől!

Az önálló gondolatokkal nem rendelkező, kritikai hangot soha meg nem ütő ifjakra őrületesen nagy kereslet van minden pártban (ez egyáltalán nem VMSZ-specialitás), mert mindegyik szereti őket kirakatban mutogatni, hogy ezzel is igazolja: nem ilyen-olyan üzletemberek anyagi érdekei határozzák meg a képviselt irányvonalat (dehogynem!), hanem a megújulási szándék, a jövőbe tekintés, és a többi, nagyszerűen hangzó ígéret.

Bármelyikünk kapásból ide tudna írni legalább tíz olyan, hurráoptimista kifejezést, amelyeket a kampányplakátokról ismerhetünk, és amelyek, ha csak 1%-ban megvalósultak volna, akkor nem a vidékünkön átvonuló menekültáradat borzolná a hétköznapi emberek kedélyét, hanem a túl nagy számban érkező svéd meg norvég vendégmunkások szociális ellátórendszerünkre való „rátelepedése”.

FIZIKUSOK ÉS FIZIKÁLISOK

Munkahely híján a tudás csupán dísz a falon. Sok helyütt késnek hónapokat a bérek, vagy teljesen el is maradnak. Minden cégben szakmai tapasztalatot várnak el a kezdő munkavállalótól, amit megszerezni nem lehet, mivel sehova sem vesznek fel nélküle, és ezzel a kör bezárult. Vállalkozni tőke nélkül nem lehet (aki mást mond, az vagy hazudik, vagy bolond, de a realitással szoros kapcsolatot semmiképpen sem ápol). „Tőke nélkül nem lehet pénzt keresni” – mondta egyik korábbi munkaadóm, akinél három évet dolgoztam, és akin keresztül belátásom nyílt a kereskedés világába is.

Munkahely nélkül a tudást kamatoztatni nem lehet. Ha szakmai szempontból nézzük végig a VMSZ gazdaságfejlesztési stratégiájához kapcsolódó, annak idején botrányos körülmények között napvilágra került listáját a vállalkozó(i)knak szánt (részben vissza nem térítendő) kölcsönök összegeivel, akkor azt fogjuk látni, hogy a majd’ negyven vállalkozás közül (nagy jóindulattal!) mindössze hatra lehet rámondani, hogy a támogatandó fejlesztések által létrejövő munkahelyeket képzett (netán magasan képzett) munkavállalók tölthetik be, nem pedig kétkezi munkások. (A cégek profilját amúgy is könnyű ellenőrizni, a fejlesztések leírása pedig beszédes, pl. az új, automatizált üzembe palettákat pakolni biztosan nem atomfizikust fognak felvenni, hanem fizikai munkást minimálbérért.) És félreértés ne essék: a kétkezi melósnak is kell a munkahely, nagyon is! Csak egyet értsünk meg: a képzett fiatalokat ezzel nem lehet itthon tartani.

Márpedig azok távoznak, nem a tanulatlanabbja. Ezzel kellene most már szembenézni, és nem félrebeszélni.

Elfogyunk, és mi, fiatalok, akik még itt maradtunk, egyre rosszabbul érezzük magunkat, mert egyre kevesebb értelmes ember maradt körülöttünk, akikkel még lehet normálisan beszélni az időjáráson kívül bármi másról is.

Ám joggal teszik fel a kérdést az elmélkedéseimen felháborodott, idősebb olvasóink, hogy mégis kire szavaztak volna? Van jobb alternatíva a VMSZ-nél?

Hát eddig tényleg nem volt.

(Megjelent a Családi Kör nyomtatott változatában)